"Egy pohár víz" - aki adja: Mezey Mária és Lázár Mária

1945 ősze – Mezey Mária és Lázár Mária adta az akkori közönségnek az "Egy pohár viz"-et. Eugène Scribe darabja akkor valóban egy friss éltető erőt adott a színházlátogatóknak, akár csak egy pohár víz a szomjazóknak. A halál, a front, az eltűnt személyek, a fogságba esettek, a haláltáborokat túlélő hazavánszorgók, a romokban heverő városok, főképp Budapest, az akna és lőszerek mentesítette utcák, közparkok... szinte nem volt család, ahol tragédia nem történt volna... de az élet újraindult.

A jegyrendszer, a romeltakarítás, az újból elinduló gyárak, üzemek mellett a kultúra, a színház viselte a láthatatlan terheket. Erőt adni az embereknek az újrakezdéshez. Kevés szó esik manapság arról, hogy tulajdonképpen a művészet, a film, a színház, a képzőművészet, az irodalom, a versek, a szellem táplálékai milyen nagy szerepet kapnak az emberek életében. 

Talán mindenkinek van egy olyan élménye, amely a nagy személyes tragédiák idején egyszer csak továbblendítették az életet. Nekem például Nagyanyám halálakor beálló belső csendemet egy fényes színházi öröm oldotta fel. Vagy... a katonaságom szorongató szigorát egy akkor számomra üdítő szabadságot jelentő ebédlői vetítés, "A bagdadi tolvaj" egy kopott kópiája adta... stb. Ma már mosolygok ezen, de akkor az életet jelentette az a 90 perc. Biztos mindenkinek van hasonló személyes élménye, ami kapcsán valami, a művészet egéről belehatolt a lélek – szavakban nehezen kifejezhető – részeibe... és továbblendítette élete útján. Nézem a "Színház" újság akkori számának borítóján Mezey és Lázár gyönyörű fiatalságát, és az jutott eszembe, hogy Ők ezt adták (művészetük mellett persze) akkor a közönségnek, akik a háború poklából tértek vissza, ki így ki úgy... Sok-sok akkori színházlátogatónak, de aki el sem jutott a színházba, csak a moziba... az akkori művészek adták a továbbélés láthatatlan cseppjeit.

Ma itt járunk a Covid közepén, egy bénult időszak oldódik épp – persze közel sincs a háború utáni hangulathoz hasonló helyzet, de mégis valamiféle társadalmi bénultság jelen van... ki tudja, mi lesz még... "ne menjünk ide", maszkot hordunk, lassan élednek a színházak, a mozik... talán elindul ősszel minden... de egy közös van... a régmúlt bénultsága, és a mostani időszak között, hogy a most ugyancsak a művészet, művészek kapnak nagy hangsúlyt, a közönség mindennapjainak életében.

Becsüljük meg, tiszteljük művészeinket, a színháziakat, a filmeseket, a képzőművészeket, hogy visszahozzák életünkbe Ők is a sugárzó életet, a reményt, és a mindent túlélés örök érvényét.
Ha nem titok, és van kedve erről egy sorban szólni, akkor milyen színházi élmény volt, ami nehéz időszakában maradandó élménnyé vált? És miért? Köszönöm, ha megtisztel soraival...

Az eredeti poszt közzétételének időpontja: 2020. augusztus 2. 
A poszt elérhetősége: https://www.facebook.com/photo/?fbid=3508374659175104&set=gm.3423920970985851    

A kép forrása: Taki eredeti posztja:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=3508374659175104&set=gm.3423920970985851