Temetősétáim

A bolyongó

(Timár József halhatatlan színművész
és minden nagyjaink emlékének)

Bolond-e, ki sírok között
bolyong hangtalan?
Némán, szó nélkül suttogva imát,
kérlelő óhajt sóhajtva a szélbe,
mely csintalan kering,
suhan körbe-körbe,
s melynek nem számít,
hogy holt vagy élő,
a lét néki idő nélkül
örökké égő

s lüktető vágy,
mi vonzza és húzza
édesdeden magához
hol kacagva, hol ríva…

Bolond-e hát,
ki sírok között bolyong,
s ki hallja, hogy a szelek szárnyán
megzendül a kolomp?
‒ valakit hív éppen… 

S a sírokra nyugvók neve írva,
hol csúnyán, hol szépen,
hol arannyal, hol fénnyel,
hol már éppen csak
derengő egy ép jel,

mert oly rég volt,
hogy belészállt a lélek…
Vajon szólt-e néki
zümmögő, búsító ének,
mikor koporsója fedele zárult,
s könnyek hulltak-e reá?…

Csönd mindenhol.
S mélybe rejtve életek.
Melyek ugyan egykor voltak,
de a bolyongó tudja:
ők is élők, 
nem holtak.

Csupán más az a világ,
melybe egy darabnyi időre
belehulltak.

/Saját költeményem,
született Budapesten, 2025. augusztus 23-án/