Latinovits Zoltán – 1949 karácsonyán...

Latinovits Zoltán – 1949 karácsonyán... Abody Béla visszaemlékezése... 

"A másik előadást pedig mi követtük el, a József Attila (akkor még Állami Szent Imre) Gimnázium tanulói 1948 decemberében. Mint minden valamirevaló felnőtti színházügy, ez is sérelemmel és rivalizálással kezdődött. Az még csak a szerényebb előzmény volt, hogy egy ideig úgy állt a helyzet, hogy házi szerzőt jegyez el iskolám a honi színműirodalomnak. Tizenhat esztendős koromban blank jambusokba öntött, legalább százötven oldalas pokoli Attila-drámám futott esélyesként. Míg aztán szerencsére értő magyartanárnőm jó pillanatban közbelépett, és – későbbi színidirektor ismerőseimtől sem teljesen idegen gesztussal és érvelési rendszerrel – leállítja az akciót, türelemre, önképzésre és alázatra intett. Sárközi került előtérbe. (Remélem, késő utódait is oly mértékben igazolja minden döntésük, mint igazolódott tanárnőm választása – vallom, némi önkritikus rezignációval.)

Nagyobb izgalmat okozott a rendező jelölése. Hárman pályáztunk egyforma – és nem is csekély – erkölcsi eséllyel, lévén egyformán teljesen dilettánsok. A kitűnő műfordítóvá és esszéíróvá felnövekedett Vajda Miklós volt az egyik; akkoriban inkább zongorista és – last, but not least – Bajor Gizi keresztfia. Másik barátom utóbb hűtlen lett a pályához, sőt állandó bejelentett lakásához is. Most neves biokémikusként Amerikában működik.

S aztán voltam én, az iskolai diákszövetség elnöke. Matematikusi érdeklődésem döntött. A rendezőpéldányt három tökéletesen egyenlő részre téptük, elosztottuk, s csak a főpróbán láttuk egymás produkcióját. Éltem politikai funkcióm súlyával is – ha nem csal az emlékezetem, életemben utoljára volt rá lehetőségem, enyém lett a hatásos harmadik felvonás: persze jócskán megkurtítottam, átírtam, ami utóbb, bölcsészéveimben kegyetlenül bántott. S ez a bűntudatom csak most, az igazi bemutatón enyhült valamelyest, mert az egyik legnagyobb húzással ismét találkozhattam.

A bemutatón jeles vendégek tiszteltek meg bennünket: Sárközi Márta és Bajor Gizi. A pénztárnál a helyár tízszeresével fizettek. Ebből egy ideig azt gondoltam, hogy ez a protokolljeggyel járó természetes kötelezettség, adó a rangért. Bajor Gizi varázslatos pillekönnyedséggel fogadta esetlen bemutatkozásunkat, és a második felvonás után apró, gyors léptekkel az öltözőbe sietett.
Mindenkinek külön biccentett és kedves volt: sugárzón, virágszerűen, madárszerűen, természetszerűen, természetesen.

Majd egyik osztálytársam, a diákszövetségi sajtótitkár elé lépett, megszigorodott tekintettel. Barátom jelentéktelen szerepet játszott. Ezt is csak azért, mert rengeteg közreműködő kellett. Ő meg okos, művelt, szabályos eminens volt, gyorsan, pontosan tanult, s a próbák nem veszélyeztették kitüntetéses érettségijét.
– Maga színész – mondta Bajor Gizi mosolytalanul és határozottan. A másik két mondatára szó szerint nem emlékszem, az utolsóra megint igen:
– Tovább kell csinálnia, tanuljon.

Megdöbbentünk. Ekkora művész ilyet tévedhet? Barátunk sem vette szívére a dolgot, mert – kitűnő matematikus, fizikus és jó kezű festő-rajzoló lévén – a műegyetemre iratkozott. Építészmérnökként végzett.
Ne felejtsem a nevét: Latinovits Zoltánnak hívták. Jólesett, hogy mesélhettem. A mostani kitűnő előadás talán utólag hitelesít valamit hajdani buzgalmunkból. S menti történetemet. Ha ugyan nem elég mentsége; hogy igaz."

Az emlékező évfolyamtárs: Abody Béla: Arcok, képek, önarcképek.
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985

Az eredeti poszt közzétételének időpontja: 2017. december 28.
A poszt elérhetősége: https://www.facebook.com/photo/?fbid=1798972790115308&set=gm.1724309710946994  

A fotó készítője: Ismeretlen
A kép forrása: Taki eredeti posztja:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=1798972790115308&set=gm.1724309710946994